Egyszer volt, hol nem volt, egy kis falu szélén egy idős asszony, Márta, aki minden reggel az erdőn át sétált a piacra. Az emberek gyakran megjegyezték, hogy Márta mindig mosolygós és vidám, mintha tudná valamit, amit mások nem. Egy nap, egy fiatal fiú, Péter, aki szkeptikus volt minden csodával kapcsolatban, megkérdezte tőle:
– Márta néni, miért mosolyogsz mindig? Hiszel a csodákban?
Márta elmosolyodott, leült Péter mellé a falu főterén, és így válaszolt:
– Nem az a kérdés, hogy léteznek-e csodák, hanem az, hogy hiszel-e bennük eléggé ahhoz, hogy láthasd őket. Nézd meg ezt a virágot – mutatott a közelben lévő apró ibolyára. – Ha nem hiszel benne, csak egy szimpla virág lesz. De ha megnyitod a szíved, akkor csodát látsz benne. Hiszen minden egyes pillanat maga is csoda, ha úgy tekintünk rá.
Péter elgondolkodott Márta szavain, és aznap délután, miközben a réten sétált, megpillantott egy pillangót, amely könnyedén táncolt a levegőben. Ahogy nézte, úgy érezte, hogy valami különleges történik. Talán valóban léteznek csodák, ha hajlandó vagy hinni bennük.
Márta szavai végigkísérték Pétert az életében. Ahogy egyre többször ránézett a világra a csodák szemszögéből, úgy kezdett ráébredni, hogy minden egyes nap egy új lehetőség, hogy megtapasztaljuk a szépséget, a csodát és a csodálatos dolgokat, amelyek körülvesznek bennünket. Azóta Péter mindig mosolygott, és soha nem felejtette el, hogy a legnagyobb csodák azok, amelyek a szemünk előtt zajlanak, csak meg kell tanulnunk észrevenni őket.
